|
62. rész - Jófej és megértő
2010.05.09. 19:09
- A Tokio Hotel jön! - az arcára megkönnyebbülés ült, hogy végre nem kell rébuszokban beszélnie; vidám mosolya pedig arról árulkodott, hogy nem közömbös a banda iránt.
Mélységesen ledöbbentem. A Tokio Hotel? Az én műsoromban? Ne… - igen, így reagáltam először, persze magamban.
De a megdöbbenésem valójában nem volt olyan eget rengető, és nagyjából 10 perc alatt megbarátkoztam a ténnyel, hogy ismét találkoznom kell a fiúkkal.
Gustav. Vele mindig jóban voltam, leszámítva azt az alkalmat, amikor szétmentek Adeline-al. Kíváncsi vagyok, mennyit változhatott azóta, hogy nem találkoztunk. Jesszusom, több mint két éve. Remélem maradt még a régi Gustavból valamennyi.
Georg. Ha jól tudom, egyedül neki van komolyabb kapcsolata, de rá is fért már egy barátnő. Emlékszem, amikor tetszettem neki, és nem merte elmondani, csak nagy nehezen. Azért a barátnője örülhet, hogy Georg a pasija…
Bill. Te jó Ég! Mennyi mindenen keresztülmentünk… szerettem, nem szerettem, barátok voltunk, elidegenedtünk egymástól. A vele való kapcsolatomat mindennek nevezhetném, csak nem normálisnak. Vajon ugyanolyan szeleburdi, okoskodó és cserfes most is?
Tom… az egyik legjobb barátom volt, a szerelmem – ma pedig egy szimpla, régi ismerős. Mégis, valami még mindig vonz benne, talán épp az, hogy elérhetetlenné vált számomra. Jártam rajta kívül mással is, de Tommal néha egészen elképesztő dolgokba keveredtem. Miattam tört össze egy tükröt és vágta el a kezét... igen, őrült tettek ezek egy őrült lányért. És őrült dolog a Múltban elveszni, főleg, ha az átlagosnál nagyobb az esélye annak, hogy nem találunk vissza a Jelenbe.
Megköszöntem Nicole-nak a rendkívül fontos információt, aztán pedig tanácsoltam neki, hogy legközelebb legyen olyan szíves, és ne hallgassa ki mások beszélgetését. Főleg olyanokét ne, akik döntéssel bírnak a további sorsa felől.
Bölcs gondolatomat persze már a stúdiószobába befelé menet osztottam meg vele, eljött ugyanis az adás ideje. Még két percig tartott, mire mindent utoljára ellenőriztek és aztán… felvétel!
Munka után az öltözőbe siettem, hogy összekapkodjam a holmimat és minél előbb hazamehessek. A sok kávé nemhogy ébren tartott, hanem kellőképpen elálmosított. Így is ma hajnalban jutottam haza, rohangáltam egész nap, nem voltam formában a felvételeken, úgyhogy most megyek, és kialszom magam!
Beléptem a lakásba, ledobtam a táskámat a földre, felakasztottam a kabátomat az előszobafalra és meg sem álltam a díványig. A cipőmet éppen idejében rúgtam le, majd összegömbölyödtem és behunytam a szemem.
Fogalmam sincs hány óra, ki az és mit akar, de ha még egyszer megnyomja azt az átkozott csengőt… - elszenderedhettem pár órára, ám az alvásszükségleteimet még ez a mennyiség sem fedezte kellőképpen. Csöngettek, a fenébe is… miért most, mikor ennyire kivagyok és jövő héten látnom kell… a fiúkat?
Egy párnát szorítottam a fülemre, és úgy döntöttem, nem mozdulok egy tapodtat sem. Ha megunja az illető, majd elmegy; felőlem később visszajöhet… tényleg nem problémáztam sokat, így ismét sikerült visszaaludnom.
Fél óra múlva motoszkálást hallottam, a konyhából jött. Egyik szememmel a bejárati ajtó felé sandítottam, ami mellett nyomban felfedeztem egy pár edzőcipőt. Csak egy olyan embert ismerek, aki télen is edzőcipőben jár-kel, és van kulcsa a lakásomhoz…
- Kevin!
- Ó, szia Gitta! Felébresztettelek?
- T csngttl? – kérdeztem, fejemet újra a párnába fúrva.
- Mi? – jött be nevetve a nappaliba, kezében egy villával és egy konyharuhával – Nem értem!
- Te… mindegy. – felültem, majd a tervezett mosolygás helyett dobtam egy laza fintort. Ennyi jött össze. – Mit csináltál a konyhámban?
- Biztos voltam benne, hogy elfelejtetted. – mosolyodott el – De ne fáradj, mindjárt kész vagyok. Ha akarod, ehetünk itt is, bár akkor kicsit sajnálnám a terítéket…
- Úristen! Te nem is ember vagy, Kevin! – megdörzsöltem a szemeimet, nem hittem el, hogy tényleg a valóság guggol velem szemben. – Tudtad, hogy el fogom felejteni, mégis idejöttél.
- Igen, mert éhes voltam, de nem akartam egyedül kajálni. – vigyorgott, aztán felállt és visszament a konyhába.
Szégyen. Kevinnel megbeszéltük, hogy ma nála vacsorázunk, én meg… elfelejtettem. Pedig még a telefonomba is beírtam! De valamilyen szinten érthető, hiszen fáradtan értem haza, és az alvás iránti vágy elvette a maradék eszemet is. Másrészt viszont sajnálom Kev-et, mert tudom, hogy készült rá.
Mindegy, idejött és ez rendes tőle. Meg kell majd hálálnom neki, hogy ilyen jófej és megértő.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
