|
66. rész - Nagy a felfordulás
2010.06.14. 11:20
Az elkövetkezendő napok fénysebességgel robogtak el a szemem előtt, tele munkával és egy kis magánnyal. Hogy enyhítsem az egyedüllét keserű érzését, hétvégére áthívtam Kevint és Sandrát egy ott alvós bulira, dvd-ztünk, beszélgettünk és végre jobban éreztem magam.
Kedden és csütörtökön nem kellett mennem dolgozni, így ezt a két napot hivatalosan is ajándékbeszerző-napnak nyilvánítottam. Apunak vettem egy fekete, bőrből készült aktatáskát, mivel a régit már elhasználta és folyton panaszkodik. (Újat viszont lusta venni, bár inkább csak a megszokás miatt jár még mindig azzal, amit anyutól kapott.) Anyunak nem igazán tudtam, mivel járhatnék a kedvében. Ékszere sok van, ruhákból még több. Telefont aputól kap karácsonyra, maradt tehát a meglátni és megszeretni megoldás.
Végül egy wellness-hétvégét reklámozó plakát láttán jött a felismerés, úgyhogy el is intéztem egy kétszemélyes pihenést, amire elmehet anyu, és viheti magával aput.
Kevinnek az egyik italboltba betérve láttam japán whisky-t, amit egyből meg is vettem, mert eszembe jutott, ahogy mondogatja: „Szerinted milyen lehet a japán whisky?”
Sandra egy csillogó kövekkel kirakott telefontartót kapott, a tévés munkatársaim közül pedig Evának, a sminkesemnek vettem egy érdekes könyvet.
Miután ezekkel megvoltam, hazavittem az ajándékokat, egyenként becsomagoltam és a szekrényben szállásoltam el őket ideiglenesen. A hétvégén ugyanis Magdeburgba utazom a szüleimhez, és a karácsonyt ott töltöm náluk. Szilveszter előtt két nappal jövök csak vissza, hogy az év utolsó napjára felkészüljek, és együtt bulizhassak az itteni barátaimmal.
Amikor eljött a péntek reggel, a gyomrom görcsbe rándult, az érzés pedig egész nap velem volt. Féltem arra gondolni, milyen lesz Tomot újra látni. Mindeközben viszont dühös voltam magamra, amiért ennyire elvette az eszemet ez a srác, és pusztán attól megkergültem, ha csak eszembe jutott.
A stúdióhoz érve láttam pár lányt ácsorogni a kapuban, nagykabátban, sálban és sapkában. Őrültek, ha még ilyen időben is képesek itt kint a fiúkra várni… bementem a sminkszobába, ahol Eva igazította épp a saját make-up-ját. Köszöntem, levettem a kabátomat, majd helyet foglaltam az egyik székben.
- Képzeld, a kapu előtt ott áll fél tucat lány, füzettel meg tollal a kezükben.
- Jesszusom, szegények. Kutyahideg van odakint.
- Szegények? Miért nem mennek haza, biztos akad jobb dolguk is.
- Lehet, hogy autogramot akarnak a Tokio Hoteltől. – vetette fel tréfás mosollyal, mire én csak egy fintort vágtam – Bár ami azt illeti, még nem láttam őket. Fogadni merek, hogy késnek valamennyit.
- Nincsenek itt? – meglepődtem, pedig nem kellett volna. Nem fognak hamarabb ideérni, és tovább sem maradnak majd, mint amennyi a kötelező műsoridő. Ez az utolsó szereplésük idén, gondolom semmi kedvük már hozzá, mennének hazafelé ők is a családjaikhoz.
- Nem tudom. Most mindenki szaladgál, hogy időben elkezdhessétek az adást, nagy a felfordulás. Szeretnél velük találkozni előtte?
Értetlenül néztem rá. Ezt meg miért kérdezte?
- Jó lenne kicsit összeismerkedni, hogy ne feszengjünk annyira a kamerák előtt. – válaszoltam apró sóhajt követően, majd mivel kész lettem, felálltam és a mosdóba siettem.
Ahogy a folyosóra értem, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Mélyebb volt, férfiasabb, de az övé. Tom hangosan felnevetett, majd egy pillanatra megállt, aztán tovább folytatta a beszédet. Lehajtott fejjel nyitottam be a mosdóba, becsuktam magam után az ajtót és neki dőltem. Nagy levegő. Beszív, kifúj.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
