|
68. rész - ...elszámoltam magam.
2010.06.23. 10:42
Az adás hátralevő idejében folyton magamon éreztem Gustav tekintetét, aki elgondolkodva meredt rám. Tom is gyakrabban pislogott felém, de a flörtöléssel felhagyott, amint vége lett a szünetnek és elkezdtük a második részt felvenni.
Mindent egybevéve sok új dolgot tudtam meg a srácokról, ami az elmúlt 2-3 évben történt velük. Tomnak voltak kalandjai, de már megállapodna. Georg 2 éve ismerte meg a barátnőjét, és az idei karácsonyt is együtt töltik majd. Gustav jól érzi magát, bár néha neki is jól esne egy nő támogatása. És végül Bill, aki ugyanaz a magányos lovag, mint már oly sok éve. Vagy legalábbis (szerintem) annak mutatja magát, mert azért a rajongóknak csak rosszul esne, ha neki is lenne párja… kiről álmodoznának akkor?
Az együttes karrierje még mindig töretlen, bár az elmúlt évben inkább Amerikában aratták le a babérokat. Sőt, egy turné keretein belül még Ázsiában is voltak. Szóval halad az a bizonyos szekér, méghozzá nem is rosszul.
A fiúk, miután lement a műsor, az öltözőjükbe vonultak. Míg az asszisztensek pakoltak, ők beszélgettek, ittak és cigiztek. Mint általában az ilyen alkalmakkor.
- Ah, holnap végre már otthon leszünk! – sóhajtott fel Georg, elfészkelte magát a kanapén, majd Tomra nézett – Neked meg mi bajod?
- Vagy mind hülyék vagyunk, vagy ez tényleg ő. – intézte szavait Billhez és Gustavhoz Tom
- Ja, hogy ti most Gittáról beszéltek. Fura, hogy úgy tesz, mintha nem is ismerne.
- Szerinted egyértelműen ő az a Gitta Hoffman, aki évekig jó barátunk volt? – csillant fel Bill szeme, majd Tomra sandított, hogy lássa, mit reagál.
- Nagyon úgy tűnik.
Visszapakoltam a táskámba az összes cuccot, amit kidobáltam belőle, csak hogy megtaláljam a telefonomat. Rettentően ideges voltam, főleg Bill miatt. Tudtam, hogy emlékszik, tudtam, hogy egyből rá jött ki vagyok. Gyorsan el akartam tűnni, felkaptam a kabátom, a táskám és megszaporázva lépteimet, a folyosóra léptem.
Azonnal hívni akartam Kevint, hogy vigyen el innen minél messzebb, de ki volt kapcsolva. Jellemző. Amikor vészhelyzetben van rá szükség, sosem elérhető. Miért nem lehet csak levenni a hangot arról a telefonról, miért kell kikapcsolni, hogy még csak véletlenül se tudjak vele beszélni?
Ott álltam egyedül, a legjobb barátom által cserbenhagyva, miközben gondolatban már fel is adtam a múltam elől való menekülést. Nincs értelme titkolózni tovább, hiszen ha Billt nem tudtam becsapni, akkor valószínűleg a többiek is tudnak rólam. De vajon mit szólt Tom? Neki elmondták?
Kisebb hangzavarra lettem figyelmes, majd megállapítottam, ezek csak a fiúk lehetnek. Ők már mennek hazafelé, nekem is kellene. De a lábaim nem mozdultak, a sok hang közül pedig csak egyvalakiére fókuszáltam. Ugye nem kell mondanom kiére?
Ahogy elhaladtak mellettem, gyorsan a fülemhez kaptam a mobilom, mintha telefonálnék. Valaki megragadta a karom, és behúzva maga mellé, a fülembe súgta:
- Gyere velünk a hotelbe.
Szótlanul tűrtem, ahogy végig belém karolva, magához közel tart. Mindenki látta, hogy nem vagyok odavaló, mégsem szólt senki sem, hogy tűnjek el a fiúk közeléből.
Beszálltunk az elsötétített ablakú autóba, ami a város egyik legfényűzőbb hoteléhez szállított minket. Onnan már csak pár méter volt a lift, majd Tom szobája.
Nem éreztem késztetést, hogy meneküljek, nem is lett volna értelme. Itt volt az alkalom, hogy végre tisztázzuk a múltat, és hogy végleg elengedjem Őt.
Leültetett a kanapéra, majd itallal kínált. Nem kértem, csak annyit kérdeztem, miért hozott ide. A velem szemközti fotelben terpeszkedett el, beleivott az energiaitalba, amit a minibárból vett ki.
- Szerettem volna beszélgetni veled, mielőtt hazamegyünk.
- A stúdióban is beszélgettünk.
- Az más volt, az interjúkon nem mindig az igazat mondjuk. És igazából rád vagyok kíváncsi, hogy miért itt élsz, hogy vagy…
Hirtelen megnyíltam, és mesélni kezdtem.
- Miután befejeztem a gimit, minél messzebb akartam kerülni anyáméktól, hogy önálló életem legyen. Régen sokat álmodoztam Münchenről, hogy itt milyen kedvesek az emberek, mennyi lehetőség van a tanulásra, munkára, szórakozásra… szóval, ide jártam főiskolára. Aztán bejutottam ahhoz a zenei csatornához, ahol ti is voltatok az előbb. Szereztem barátokat, szeretek itt lenni.
- Én azt hallottam, hogy miattam fogtad magad és kezdtél itt új életet.
- Talán az is közrejátszott. – vontam meg a vállam – De ennyi idő után, azt hiszem, már nyugodt szívvel megkérdezhetem, miért mentél el akkor.
Szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna. Az arcát figyeltem, ami tele volt komolysággal, a tekintete pedig az enyémbe fúródott. Nem fordultam el, viszonoztam a pillantását.
- Nem sokkal a bulid előtt tudtuk meg, hogy a bandával kimegyünk egy évre Amerikába. Gondoltam, hogy nehéz lesz annyi ideig egymástól távol, és tudtam, hogy neked más céljaid voltak akkor. A kapcsolatunkat sem nevezhettük valami felhőtlennek, én meg gyáva módon jobbnak láttam, ha kilépek. Azt hittem, akkor kevésbé fogsz hiányozni és te is hamarabb túllépsz ezen. De rájöttem, hogy rohadtul elszámoltam magam. Nehéz volt nem mindig rád gondolni… de aztán idővel a szerelmem barátsággá alakult, és a munkámra is jobban koncentráltam. Ennek ellenére a mai napig hiányoztál, és mikor megláttalak ma, reménykedtem, hogy tényleg te vagy az.
Megváltozott, nagyon, de nagyon. Összeszedettebb, határozottabb és komolyabb. Nem sokszor hallottam még ilyen őszintén beszélni, és láttam az elszántságot a tekintetében, amiből azt gondoltam, nem akar megint „elveszíteni”.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
