|
1. Ti hülyének néztek?
Ahogy kinyitottam az ajtót, a volt főnököm nézett velem szembe. Letörten, bús szemekkel bámult rám, és nem tudtam nem észrevenni a lába előtt heverő sporttáskát.
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy erőt véve magán megszólal, miközben csak az a gondolat járt a fejemben, hogy mit keres pont ő, pont itt ilyenkor.
- Szia.
- Mit akarsz tőlem?
- Baráti szívességet kérek. Másra nem számíthatok, csak benned bízom.
- Bill, ne tökölj. Valami gond van?
- El kellett jönnöm otthonról, és nem mehetek máshová. Be kell fogadnod egy kis időre.
- Tessék? Te most komolyan ide akarsz költözni hozzám? Bocsáss meg, de kizárt dolog, hogy betedd a lábad a lakásomba.
- Azok után, amiket érted tettem, ennyi jár.
- Kirúgtál, mert véletlenül rád öntöttem a kávét és miattad nem találok munkát közel fél éve.
- Az egy nagyon fontos tárgyalás volt… utoljára kérlek…
Reményvesztetten nézett a szemeimbe, azt hitte, így elérheti a célját. Mégis mi a fészkes fene történhetett, amiért a hatalmas Bill Kaulitz épp a volt személyi asszisztense segítségét kéri? Bármi mást jobban megértenék, mint például, hogy dolgozzak újra nála. De hogy egy este fogja magát, és azzal a szándékkal csengessen be hozzám, hogy mától beszámíthatatlan ideig itt lakik? Nem, ebbe nem megyek bele.
Fél éve még más életet éltem. Bill és Tom Kaulitz hamburgi divatcégénél dolgoztam, az ifjabbik testvér jobb kezeként. Közel egy évig mindenben a rendelkezésére álltam, ott és úgy ugráltam neki, ahogy azt ő elvárta. Rengeteget tettem érte, ő pedig egy hisztis pillanatában tönkre vágta az addigi életemet. Elvesztettem a munkámat, és mivel a távozásom nagy port kavart, azóta folyamatos visszautasításokkal kerülök szembe.
Egy lehetséges amerikai kirendeltséggel tárgyaltak éppen, amikor kaptam az üzenetet, hogy vigyek be egy kávét Billnek. Amint elkészült, vittem is be rögtön, de elvétettem az ívet és a forró lötty a főnököm ingén landolt. Soha addig egyetlen hibát nem vétettem, az az öt másodperc pecsételte meg a sorsom. Másnap pakolhattam, és amint kiléptem az ajtón, már valaki más ült a helyemen.
Az ajtóban ácsorgó Billt elnézve nem tudtam, sajnáljam, vagy utáljam-e. Végül az orrára csaptam az ajtót, majd vártam, hogy elmenjen. A kíváncsiság viszont erősebb volt a gyűlöletnél, mindennél jobban tudni akartam, miért van most itt.
- Egyetlen okot mondj, amiért itt maradhatnál. – gondoltam meg magam gyorsan, s ismét az arcát fürkészve vártam a válaszát.
- Nálad nem keresne senki.
- Üzletember létedre nem vagy túl meggyőző.
- Sajnálom. – hadarta el bocsánatkérését, felkapta a táskáját és sarkon fordulva igyekezett a lépcsők felé.
- Várj, Bill. Maradj itt, nem zavarsz…
Meglepetten nézett rám újból, majd egy halvány mosollyal kísért köszönömöt mormolva belépett a lakásba. Ismét becsuktam az ajtót, hellyel kínáltam a vendégemet, és üdítőt töltöttem neki, mivel kávét nem tartok a háznál.
Körbevezettem a lakásban, ami alatt ő lélekben egész máshol járhatott, mert csak bólogatott, ha kérdeztem, ha nem. Az ideiglenes otthona a kis vendégszoba lett, amiből átvittem néhány dolgot a hálómba, mialatt ő felfedezte magának az erkélyt. Elkényelmesedett az egyik fotelben, majd gyors egymásutánban szívta el egy fél doboz cigaretta tartalmát.
Alig pár szót váltottunk, az is csak felszínes társalgás volt. Ő megkérdezte, hogy vagyok, válaszoltam, majd én is kérdeztem őt, mire azt mondta: ennél szarabbul nem is lehetne. Itt a beszélgetés abba maradt, Bill szomorú tekintettel nézett ki a fejéből, nekem pedig fogalmam nem volt, mihez kezdjek vele. Ha még kommunikálni sem hajlandó, hogyan segítsek én rajta?
Fél órát ült még kint, az alatt én megvacsoráztam. Neki is készítettem pár szendvicset, amihez hozzá sem nyúlt. Inkább bezárkózott a fürdőbe zuhanyzás címszóval, és ott is maradt egy darabig.
Elpakoltam a mosogatóba a tányéromat, Bill vacsoráját pedig eltettem későbbre, amikor csörgött a telefonja. Ő pont nem hallotta, mert épp a zuhany alatt volt. Az asztalhoz sétáltam, és a kijelzőre pillantottam, ahol Tom neve állt. Gondolkodás nélkül vettem fel, majd arrébb vonultam a készülékkel.
- Halló, Barbara Müller vagyok.
- Szia, én meg Tom. Bill?
- Ezt én kérdezhetném. Elárulnád, minek köszönhetem az új lakótársamat?
- Nem mondta el neked?
- Annyit tudok, hogy el kellett mennie otthonról, és hogy rajtam kívül nem talált volna mást, aki befogadja. Mi ez az egész?
- Ő jól van?
- Igen, jól. Légy szíves, Tom, mondj valami indokot, miért ne rúgjam ki most azonnal.
- Le kell tennem, de később visszahívom. És ne küldd el kérlek, nagy szarban van, tényleg csak rád számíthat. Szia.
- Ti hülyének néztek engem? Tom, ne tedd le! Idióta…
A hívás véget ért, ahogy a türelmem is lassacskán. Bill Kaulitz beköltözött a lakásomba, bár arról fogalmam sincs, miért. Abban a reményben beszéltem a bátyjával, hátha kiszedhetek belőle valami infót, de az egészből annyit szűrtem le, hogy ezek ketten totál hibbantnak néznek. Azt hiszik, attól, mert Billnek dolgoztam egy évig, most kötelességem eltartani, amíg ki nem mászik a szarból?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
