|
5. Ultimátum
Visszasétáltam a házhoz, felcaplattam a lépcsőkön, bementem a lakásba és leültem a nappaliba. Össze-vissza olvasgattam a cikkeket, igazából majdnem hogy feleslegesen dobtam ki a pénzt, mert egyáltalán nem érdekelt, mi áll abban a nyamvadt újságban. Miután nagyjából átlapozgattam, ledobtam az előttem álló asztalra.
Billre néztem, aki magányosan ücsörgött a kedvenc fotelemben, és kivételesen nem cigizéssel múlatta az időt. A telefonját nyomkodta, majd megrázta és hátrahajtotta a fejét.
Látványosan szenvedett, én pedig bámultam rá, nem is sejtve, min mehet épp keresztül. Vajon ha velem történne ilyen, mit tennék? Nem vagyok olyan, mint ő, és gyáva is lennék elmenekülni. Inkább hagynám, hogy rám akaszkodjon a barátom, elviselném, csak ne akarjon… megölni.
A következő percben felpattantam, bort vettem ki a hűtőből, két poharat a szekrényből, és a tegnapi pokrócokkal együtt kimentem Billhez. A filmekben is ezt látni: a kettesben borozgató szerelmespár elszakad egy kicsit a külvilágtól, és az ital mámorában úgy érzik, nem létezik rajtuk kívül semmi más. Mi ugyan nem vagyunk szerelmespár, és az az érzésem, hogy Bill sem szeretne a közeljövőben komoly kapcsolatot – de reménykedem benne, hogy kicsit feloldódik, és pár órára elfelejti a gondjait.
Némán figyelte a mozdulataimat, amikor pedig rá néztem, hálás mosollyal köszönte meg a törődésemet. Elhelyezkedtem a mellette lévő fotelben, és ő már túl volt az első pohár italon, amikor megszólalt.
- Tényleg nem érdemlem meg, hogy így bánj velem. Önző dög vagyok, tudom, de már nem sokáig kell elviselned.
- Nincs igazad. – ellenkeztem vele, és ismét töltöttem a poharába. – Ha a barátnőd… a volt barátnőd nem találhat meg itt, akkor maradnod kell, míg elül a baj.
- Ma kaptam tőle egy üzenetet. – közölte, a hangjából kihalt minden érzelem. – Azt írta, ad nekem egy hetet, hogy előbújjak, akárhol is vagyok. Aztán…
- Ne, Bill. Hagyd ezt abba, nem akarom hallani.
Az arca sápadt volt, üveges szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, kócos haja pedig bűzlött a dohányfüsttől. Mielőtt folytatta volna mondandóját, nagyot nyelt. Tudtam, hogy az a nő… direkt nem mondom ki a nevét. Gyűlölöm őt, amióta csak megtudtam, miként keseríti meg egy régi barátom életét.
Sejtettem, mit akart mondani, viszont eszem ágában nem volt hallani. Az a fájdalmas, elgyötört arc… azért szenved ennyire, mert még mindig szereti őt?
- Ha nem adom meg magam egy héten belül, kideríti, hol vagyok, és… a másvilágra juttat… hogy szépen fejezzem ki magam. Persze nem a saját kezével fog kinyírni, hanem… valaki más végzi majd el helyette… a piszkos munkát… aztán, ő is utánam jön… hogy együtt legyünk, örökké.
Egy könnycsepp készült lefolyni az arcán, ő viszont gyorsan elmorzsolta, úgy tett, mintha csak álmos lenne, és épp a szemét dörzsölgetné. Még próbált erősnek maradni, de láttam, ahogy lassan feladja.
A leghalványabb fogalmam nem volt róla, mit vétett Ő, amiért a lány ilyen kegyetlenül bánik vele… az ironikus az egészben, hogy Audrey lépett félre két alkalommal is, tehát semmi joga nincs hozzá, hogy zaklassa Billt.
Noha a mellettem ülő összetört srác, az elmebeteg exbarátnője és annak hülye üzenetei, meg úgy az egész helyzet valahol nevetséges volt, mégis összeszedtem minden erőmet, hogy legalább én tartsam Billben a lelket.
Elé guggoltam, megfogtam két remegő kezét, és a szemébe néztem. Halkan beszéltem hozzá, már szinte suttogva. Végül felsegítettem, a vendégszobába kísértem, és betakartam. Egy pohár vízért akartam menni, de megszorította a karomat.
- Ne menj el, kérlek. Nem akarok egyedül maradni. – kétségbeesett hangja minden érzését elárulta.
- Jól van, itt leszek. Csak hozok egy pohár vizet.
- Nem kell! – hevesen tiltakozva húzott magához, kénytelen voltam befeküdni mellé az ágyba.
Megrémített, hogy ennyire kifordult magából, hogy úgy viselkedett, mint egy gyerek. Mint egy kisfiú, aki titokban horrorfilmet nézett, és most fél, mert azt hiszi, hogy eljön érte a zombi.
Szorosan átöleltem, simogattam a hátát, hogy lenyugodjon. Közben pedig mélységes undort éreztem az iránt a lelketlen lány iránt, aki miatt Bill képes volt így elhagyni magát.
El kellett telnie bizonyos időnek, mire annyira lehiggadt, hogy elaludjon. Egy darabig még ott maradtam, látni akartam, tényleg alszik-e. Aztán felkeltem mellőle, betakartam és egy puszit nyomtam a feje búbjára. Nem tudom, miért tettem. Ösztönös volt a mozdulat, s csak azután lepődtem meg, hogy felfogtam mit csináltam.
Behoztam a poharakat és az üveget, letettem őket a konyhapultra, majd felsóhajtottam. Nem akartam tudomást venni mindarról, ami körülöttem zajlott. Felkaptam hát a borosüveget, kiittam a maradék piros nedűt, majd újabb üveg után kutattam.
Tudtam, hogy lennie kell még egynek, így benyúltam a hűtőbe. A keresés sikerrel járt, nem is haboztam sokat. Öntöttem magamba az italt, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy irány a mosdó, különben rögtön kidobom a rókát. Szédültem, szörnyen rosszul voltam, és takaríthattam is magam után.
Odatámolyogtam az ágyamhoz, éppen eltaláltam az irányt, merre kell dőlni, aztán elaludtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
