|
9. Mitől félsz?
Aprókat pislogva tértem lassan magamhoz, és az első dolog, ami feltűnt: túl nagy a csend. Kába voltam még, hogy azonnal kiugorjak az ágyból, így az oldalamra fordultam és bal kezemmel ülő helyzetbe toltam fel magam.
Pár percnyi émelygés után végre lábra tudtam állni, nem kellett attól félnem, hogy összecsuklok. Hasogatott a fejem, ugyanakkor idegesített a csend, ami körülvett. Nyugtalanul néztem körbe a lakásban, Bill után kutatva.
- Ne aggódj, még egyben vagyok. – vigyorgott arcomba egyből, miután őt keresve, kopogás nélkül rontottam be a szobájába.
- Úgy gondolom, nem kellene ezzel viccelődnöd.
- Úgy gondolom, jobban járnál, ha máskor nem innál ennyit. – utalt nyelvét kiöltve kómás fejemre, majd visszafordult a papír fölé, amire addig rajzolgatott.
- Tanultam belőle, hidd el. – vágtam oda neki szárazon, és csöppet sem lepődtem meg a pimasz beszédstíluson, amit velem szemben használt.
Ha Billt valami felvidítja, akkor nehéz letörölni a mosolyt az arcáról. Mindent rózsaszínben lát, a problémák leegyszerűsödnek számára és úgy gondolja, nincs olyan dolog, ami kedvét szeghetné. Viszont amikor megbántják, vagy számára rossz események következnek be; olyankor bezárkózik, magába fordul és utálja az egész világot. Mindig a vele történt dolgoktól függ, hogy épp milyen kedve van.
- Le kellene szállnom a témáról, nem? – zökkentett ki a gondolataimból kérdésével, és nekem fogalmam sem volt, mit mondjak.
- Tessék?
- Csak megállapítottam, hogy nem találod viccesnek, amikor az itallal piszkállak.
- Jó meglátás. – bólintottam, majd eszembe jutott valami, amiről még nem beszéltünk. – Kérdezhetek valamit?
- Bármit.
- Mit mondott neked Tom, hogy ennyire megváltoztál? Az egyik pillanatban még ott csücsültél a szakadék mélyén és reményvesztetten bámultál a semmibe, most meg szemtelenkedsz és ruhákat tervezel.
- Az a baj, hogy végre van megoldás a problémámra? – letette a ceruzát az asztalra, kezeit összekulcsolta a mellkasa előtt.
- Nem, egyáltalán nem az. Csak túl lelkes vagy és félek, ha mégsem jön össze, amit a bátyád tervez, akkor te összeroppansz.
- Te pedig túlaggódod magad. Tom mindent elintéz, én pedig biztonságban elhúzhatok innen. – bizonygatta a maga igazát, miközben firkálgatni kezdett a lap szélére.
- Talán én is megtudhatom, mitől olyan zseniális a te Tomod ötlete?
Egyre inkább meg voltam róla győződve, hogy Bill túlzásba viszi a lelkesedést. Ismerem már, és nem egyszer láttam, ahogy padlóra küldte az olykor mértéktelen naivitása. Meg kellett próbálnom kicsit visszarángatni a valóságba, nehogy elfelejtse: még mindig nincs teljes biztonságban.
- Van egy hasonmásom, akit néha felkérek, hogy jelenjen meg helyettem különböző eseményeken, olyankor, amikor nekem nincs kedvem kimozdulni otthonról. Tom beszélt vele, Stefan pedig beleegyezett, hogy csapdába csalják Audreyt. Ők ketten elmennek a találkozó helyszínére, mialatt én repülőre ülök, és Münchenbe utazok a szüleinkhez. Amikor rájön a csalásra, Audrey egyből el akarja majd intézni Tomot, aki persze fel lesz készülve erre. Tom direkt provokálja az egyik társát, hogy lője meg, mert ugye Audrey csak fegyveres „testőrséggel” hajlandó mászkálni. Ekkor jön a rendőrség, a bűnbandát beviszik majd emberölési kísérletért, Tom pedig megússza, hála a golyóálló mellénynek.
Miután Bill eldarálta a részletes programot, megkönnyebbülten mosolygott rám. Én csak némán meredtem magam elé, és még nem sikerült minden elhangzott információt feldolgoznom. Tom meglöveti magát, hogy a rendőrök elkaphassák azt a nőt? Miért nem mennek egyből a rendőrségre, és jelentik fel?
Bonyolult nekem az egész, Audreyról pedig nem feltételezem, hogy ennyire kiszámítható lenne. Egy elmebeteg ember minden, csak nem kiszámítható. Mi történik, ha hirtelen meggondolja magát és az események váratlan fordulatot vesznek? Tom terve pontosan átgondolt, kidolgozott terv, de nem feltétlenül fog minden a szerint haladni, ahogyan azt ő szeretné.
- Mitől félsz? – tudakolta kedvesen Bill, miközben egyik kezével végigsimított az arcomon. Beleborzongtam.
- Nem egyértelmű? – néztem mélyen a szemeibe, majd elkaptam róla a pillantásomat. Ha túl sokáig időzött rajta a tekintetem, sosem bírtam másra koncentrálni, és ez jelen helyzetben nem segített valami sokat.
- Ha Tom miatt aggódsz, ne tedd. A rendőrség végig ott lesz a háta mögött, igaz nem a szó legszorosabb értelmében. – billegette a fejét jobbra-balra
- És ha sejt valamit? Mi van, ha meggondolja magát, és kideríti, hol vagy?
- Reménykedjünk, hogy ez nem jut eszébe.
- De ha igen? – akadékoskodtam tovább, a hangom pedig megtelt félelemmel. Féltettem Billt, Tomot és mindenkit, akinek Audrey bármilyen okból árthat.
- Barbara, figyelj rám. A bátyám kézben tartja a dolgokat, minden úgy lesz, ahogy azt elterveztük, te pedig biztonságban leszel, mert rólad Audrey nem tud semmit. Nem ismer téged, nem fog rajtad keresni, világos?
- Persze, mint a vakablak.
Bill nyugalmat sugárzó hangja, a kezemen felejtett keze és biztató szavai ellenére sem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy minden simán fog menni. Hiba csúszik a számításba, érzem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
