|
I.
2010.07.27. 21:21
Nem bírom tovább. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni. Ráadásul,amióta itt vagyunk ezen a hülye szigeten még rosszabb,mert össze vagyunk zárva.
Hiába próbálok távol maradni tőle, hiába próbálom kizárni a tudatomból, egyszerűen nem megy. Ez a furcsa, ismeretlen érzés egyre csak arra kényszerít, hogy őt figyeljem, de van, mikor rá sem merek nézni.
Bűnösnek érzem magam a saját érzéseim miatt. A normális emberek - ha tudnák, mit érzek - megvetnének érte. Csakhogy ők nem érzik ugyan ezt. Hogy is érezhetnék mikor még én sem éreztem. De kezd egyre félelmetesebbé válni. Lassan felülkerekedik rajtam, mert én egyre gyengébb leszek vele szemben és egyre kevésbé akarom megfékezni, hogy eluralkodjon rajtam.
Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha átadnám magam neki. Ha nem foglalkoznék, a külvilággal csak hagynám, hogy betöltse az egész lelkemet.
- Tom, nem jössz fürdeni? - hallottam meg az ő hangját, mire összerezzentem. Ott állt előttem Bill, nem több mint 10 méterre félmeztelenül és én nemet mondtam. Hogy miért? Mert féltem. Féltem saját magamtól. Attól a furcsa dologtól, amit érzek, s attól, hogy esetleg elgyengülnék, és nem bírnám már tovább. Akkor véletlenül kicsúszna a számon a bűnös mondat. A vallomás, hogy mindennél jobban szeretem őt! És szinte biztos vagyok benne, hogy elutasítana, akkor pedig összeomlanék. A szégyentől, a megalázottságtól, a kiszolgáltatottságtól, de legfőképpen attól, hogy Ő visszautasított. Márpedig azt kéne, hogy tegye, nem? Az lenne ép ésszel fölfogható. Viszont azt nem élném túl.
- Nem, most nincs kedvem - válaszoltam, mire ő közeledni kezdett felém. A szívem hirtelen megugrott és a torkomban éreztem, ezért hátradőltem a napágyon és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy a fa napozóágy megrecseg könnyű teste alatt, ahogy ráfekszik. Azonban pár pillanat múlva megint megszólalt.
- Bekennéd, a hátam kérlek? Nem akarok leégni. - nyújtott felém egy naptejet, amit fogalmam sincs honnan halászott elő.
- Igen, persze. Ha ideülsz. - ültem föl a nyugágyon.
Azt hiszem csak akkor tudatosult bennem, hogy mire is vállalkoztam, amikor Bill elém ült és kezembe nyomta a krémes flakont. Csak ültem ott és néztem csodálatos, törékeny (még) hófehér hátát.
- Tom, minden rendben?
- Öhm, igen, persze - tértem észhez és kinyomtam a kezembe egy kis krémet. Először a két tenyeremen kentem szét, majd óvatosan ráraktam a kezem a hátának puha bőrére. Eleinte alig mertem hozzáérni, a kezeim remegtek, de végül sikerült teljesítenem a kérését.
- Köszönöm! - állt fel mosolyogva előlem és visszafeküdt a helyére, miközben én arra próbáltam koncentrálni, hogy ne remegjenek a kezeim annyira feltűnően.
- Ne kenjem be én is a te hátadat? - szólalt meg újra visszarángatva ezzel a valóságba. Majdnem kimondtam az első szót, amivel reagálhattam volna: Nem! De hiszen ő ajánlotta fel. Ebből - ha belemegyek - nem tud következtetni semmire. Végül is miért ne?
- Hát, oké. - álltam föl a helyemről és odaültem elé.
A napágy tompa nyikorgással jelezte, hogy megmozdulnak rajta és egyszer csak Bill lábait éreztem az enyémeknek súrlódni. Mély levegőt vettem, hogy egy kicsit lehiggadjak. Ám mielőtt még kifújhattam volna, megéreztem ujjainak puha érintését a hátamon. A szívem őrült tempóban kalapálni kezdett és hirtelen azt sem tudtam mit csináljak - attól függetlenül, hogy egyáltalán semmit nem kellett csinálnom.
Lehajtottam a fejem, behunytam a szemem és élveztem minden érintését. Pár perc múlva a keze a hátam legaljára tévedt, amitől kirázott a hideg s csak abban reménykedtem, hogy ő nem vette észre.
Mikor kész lett szorosan a fülemhez hajolt - a hasa hozzáért a hátamhoz - és suttogni kezdett.
- Minden rendben, Tom?
Istenem, ez nem lehet igaz. Olyan, mintha tudna mindenről és direkt csinálná. Csakhogy egyre kevésbé bírom türtőztetni magam és az a bizonyos cérna lassan el fog szakadni.
- Igen, csak szédülök - és nem is hazudtam. A közelsége megőrjít, a szemem már káprázott és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogyha most felállnék, a lábaim megtartanának.
- Várj, megmasszírozom a hátad!
Időm sem volt válaszolni neki, vagy akár ellenkezni, már el is kezdte. Ujjainak puha, finom érintésétől egyre inkább kikészültem. A légzésem már inkább hasonlított zihálásra és az sem segített, hogy éreztem a nyakamon forró leheletét, amitől a gyomromban apró pillangók repdestek.
Egyszerűen nem bírtam tovább egyhelyben ülni. egyre izgatottabb lettem és egyre kevésbé bírtam türtőztetni magam, hogy ne forduljak hátra és csókoljam meg.
- Már jobb egy kicsit, Bill. Nem megyünk inkább fürdeni? - hadartam el gyorsan, mindvégig azon igyekezve, hogy a hangom ne remegjen annyira.
- De, persze. Menjünk - hallottam a hangján, hogy csodálkozik.
Fölálltunk a nyugágyról és elindultunk a medence felé. A létrán előre engedtem, majd én is bemásztam utána.
Miután a testünk lehűlt a hűs vízhez, kicsit feloldódtunk. Pocskolni kezdtük a másikat,viziharcoztunk és egyszer - egyszer,pár pillanatra sikerült megválnom a már lassan évek óta hatalmába kerített érzéstől.
Ennek ellenére vigyáztam rá. Figyeltem minden mozdulatomra, nehogy kárt tegyek törékeny testében.
Olyan is volt, hogy csak pihentünk a vízben, hátunkat a medence falának támasztva. Ilyenkor egy - egy titkos pillanatra mindig rajta felejtettem a szememet és elvesztem földöntúli szépségében.
Fürdés után együtt készítettünk vacsorát, amit a teraszon fogyasztottunk el. Kint maradtunk utána még jó ideig és beszélgettünk; az élet nagy dolgairól, de olyanokról is, aminek semmi értelme nem volt. De élveztem. Élveztem, mert addig is vele lehettem, addig is hallottam csodásan zengő bársonyos hangját. Minden vele töltött pillanatot ki akartam élvezni. Ugyanakkor borzasztó nehéz volt mellette lenni. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne essek túlzásokba.
A vacsora után, már mindketten mentünk a magunk dolgára, amikor sötétedés után úgy gondoltunk elég késő van már az alváshoz. Elköszöntünk, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd én bementem a szobámhoz tartozó fürdőbe. Letusoltam, felvettem egy bokszert és befeküdtem az ágyba. Aludni viszont nem tudtam. Hol a plafonnal szemeztem, hol pedig a fantáziámmal repültem egy másik világba, ahol természetesen Bill volt a középpontban.
Nem tudom, mikor is aludhattam el, de bár ne tettem volna. Borzasztó álmom volt. Billről álmodtam, Billről és magamról és az álomban Billnek volt egy barátnője. El akart minket szakítani egymástól. És ez sikerült is. Előttem csókolta Billt és elérte, hogy a saját öcsém megutáljon, csak azért mert tudta, hogy érzek Bill iránt.
és akkor felriadtam, csurom vizesen és zihálva.
Már nem először álmodtam hasonlót. Általában ilyen és ehhez hasonló rémálmaim vannak. Talán, mert ettől félek a legjobban. Hogy egyszer barátnője lesz, szerelme, és nekem jó képet kell majd vágnom hozzá. Örülnöm kell majd neki. Annak ellenére, hogy tudom, nálam jobban senki sem szerethetné. Az én szívem már réges régen az övé, már régen elrabolta, de nem tud róla.
Félek, hogy nem fogom tudni végignézni, ahogy beleszeret valakibe, hogy másnak adja a szívét és, hogy amikor ő boldog én nem fogok tudni vele együtt örülni. És ezzel csak el fogom szomorítani és mélységesen megbántani.
Felálltam az ágyról, bekapcsoltam a légkondicionálót és elé álltam, hogy egy kicsit lehűljek. Mivel a visszaalvás nem ment volna, így kimentem a konyhába, kivettem a hűtőből egy üveg vörösbort kerítettem egy poharat, leültem egy székre, felnyitottam a bort, kitöltöttem, de amint a számhoz emeltem a poharat borzasztó hiányérzet nyilallt belém. Visszatettem a poharat az asztalra, majd lehunytam a szemem. Bill meseszép arca jelent meg előttem. Hirtelen távolodni kezdett és mielőtt teljesen eltűnt volna felnyitottam a szememet.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kivettem a konyhaszekrényből még egy poharat, fogtam a sajátomat és a bort és megindultam Bill szobája felé. Az ajtónál kicsit megtorpantam, de végül arra jutottam egy próbát megér. Bekopogtam. Semmi. Kopogtam még egyszer, valamivel hangosabban. Bentről mocorgást hallottam, lépteket, majd az ajtó kinyílt. (Nem volt bezárva, mégis felállt és kinyitotta).
Bill állt előttem összeborzolódott hajjal, álmoskás szemekkel, egy alvásra szánt pólóban és egy bokszeralsóban. Még így álmosan is gyönyörű volt.
- Felkeltettelek? - a kérdésem borzasztó bénán hangzott.
- Tom, éjjel két óra van. Szerinted? - nézett rám kérdőn, de nem volt mérges még csak ingerült sem.
- Ne haragudj. Én csak... Inkább megyek is. - fordultam volna meg. Iszonyú hülyén éreztem magam.
- Héj, Tom - kapott a karom után - Gyere be - mosolygott és odébb állt az ajtóból. Visszacsukta, majd a kislámpájához sétált és felgyújtotta. Befészkelte magát az ágyba és megütögette maga mellett a helyet, jelezve, hogy én is tegyek így. Átmentem az ágy másik oldalára, a kezemben lévő dolgokat lepakoltam az éjjeliszekrényre és "bevackoltam" magam Bill ágyába.
Amint közel kerültem hozzá megcsapott az a csodásan finom, lágy illata, amitől a gyomrom mindig görcsbe rándul. Most sem volt másként.
Tudtam, hogy kell mondanom valamit. Érdeklődve figyel és arra vár, hogy magyarázatot adjak, miért túrtam ki az éjjel közepén az ágyából.
- Rémálmom volt - kezdtem bele - és nem tudtam volna visszaaludni, így kimentem a konyhába egy kis borért, de borzasztó hiányérzetem volt. Ezért bejöttem hozzád.
- Akkor én is kapok bort? - mosolyodott el.
Nem kérdezett semmi egyebet. Nem kötött belém. Nem kíváncsiskodott. Csupán tudomásul vette, hogy most szükségem van rá. És ő itt van nekem.
Teletöltöttem az ő poharát is, koccintottunk és így indult el a lavina. Nem is sejtetve mit hoz majd maga után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
