|
11. Nemet mondanék
Ott ült egyedül a stégen, miközben Bill szavait mormolta maga elé: "Tőled szeretnék gyerekeket, azt akarom, hogy legyen egy nagy családunk."
- Gyereket szeretnél? - gondolkodott el hangosan, szemében gonosz fény csillant - Kívánságod parancs!
Órákig elmélkedett még ott, teljesen elragadtatva tervétől. Ha Bill gyereket akart tőle, hát meg is kapja... vagy mégsem? Mindent részletesen átgondolt, B és C terveket készített, végül pedig megfogalmazta az üzenetet, ami várhatóan felkelti majd a leendő apa figyelmét.
- Barbi, nem láttad a telefonomat? - kopogott be a fürdőbe lakótársam.
- Megnézted a szobádban? - kérdeztem vissza, miután kiköptem a fogkrémet és kiöblítettem a számat.
- Igen, de ott nincs. Lehet, hogy a szobádban maradt.
- Be ne tedd oda a lábad! - mentem ki rögtön a nappaliba, hogy még időben elkapjam Billt. Az a szoba az én szentélyem, belépés csak engedéllyel!
- De hát már jártam ott... - vonta össze a szemöldökét értetlenül, majd meggondolva magát, az erkély felé vette az irányt. Ahogy kiért és az asztalra nézett, rácsapott a homlokára. Megrázta a fejét, majd elmosolyodott. - Megvan!
- Gratulálok. - vigyorogtam, aztán előkerestem a laptopomat, leültem a kanapéra és belevesztem az álláshirdetések tengerébe.
Bill a szobájába ment, pakolászott, majd egy füzettel tért vissza. Elkényelmesedett a dívány tőlem legtávolabb eső részén, és rajzolgatott. Mikor már a sokadik lapon kezdett bele a munkájába, oldalra pillantottam, hogy meglessem. Idegesen húzogatta a vonalakat egymás után, szemöldökét összevonva koncentrált a feladatra, aztán egy hirtelen mozdulattal a padlóra dobta a könyvecskét… gyorsan visszairányítottam a figyelmemet a képernyőre, hátha nem veszi észre, hogy titokban őt néztem.
Miután lecsillapodott a légzése, lehajolt és felvette a holmiját. Az asztalra tette őket, majd felém fordult. Nem tudom, miért, de hirtelen nyugtalan lettem. Bill némán figyelte arcomat, míg én zavaromban újabb és újabb lapokat nyitottam meg a böngészőben. Ahhoz, hogy értelmezzem is a tartalmukat, már nem volt lélekjelenlétem. Bill szótlansága és közelsége valamiért rendkívül feszélyezett.
- Komolyan mondtad?
- Mivan? Tessék? – eszméltem fel, majd rá néztem jelezve, hogy nem értem, miről beszél.
- Tényleg miattam nem találsz munkát? – tette fel kérdését immár számomra is érthető módon.
A válaszom nem azonnal érkezett. Igaz, egyszer már a fejéhez vágtam a rút igazságot, de most nem volt merszem hozzá. Kényes témát érintettünk, és én valahányszor ilyen helyzetbe kerülök, próbálok hamar túllendülni a dolgon.
- Nem nagy ügy, igazából jó is, hogy nem dolgozom. Legalább több időm jut magamra. Amikor neked asszisztáltam, eléggé nagy volt a hajtás… de nem akarok panaszkodni, tudom, te mindig is maximalista voltál és…
- Ez azt jelenti, hogy ha megkérdezném, visszajönnél-e hozzám, nemet mondanál?
Szavai hihetetlen módon megleptek. Nem csak azért, mert egy szóval nem említettem, hogy szívesen dolgoznék neki újból. Hanem, mert annyira természetes, már-már magától értetődő módon kérdezett rá a dologra. Mintha mindennapos lenne, hogy ő kirúg, én szenvedek miatta, aztán ő meggondolja magát és visszavesz.
Ha nem lennék ilyen irdatlanul makacs és büszke, igent mondanék. Ha nem sértett volna vérig fél éve, nem utáltam volna meg őt, visszamennék hozzá. És noha az ellenszenvem az elmúlt pár hónap alatt valamelyest csillapodott, annyira, hogy megengedtem neki, hogy ideköltözzön egy bizonyos időre… nem. Ez nem ilyen egyszerű. Ráadásul már van neki egy másik asszisztense, miért kellenék én oda? Azt pedig nem engedem, hogy őt kirúgják miattam.
Szemeibe néztem, és röviden válaszoltam.
- Nemet mondanék.
Bill, számítva válaszomra elfojtott egy mosolyt, majd komolyságot varázsolva arcára, viszonozta pillantásomat.
- Rendben, igazad van. Megértem, hogy nehezedre esne nap, mint nap szembe nézni azzal az emberrel, aki hónapokon keresztül szidtál és a pokolba kívántál. De mi lenne, ha megpróbálnánk? Sokkal tartozom neked már most is, és mindenképpen meg akarom hálálni.
- Nem tartozol semmivel és nem kell hálálkodnod.
- Miért vagy ennyire büszke? – mosolygott rám, megcirógatva kézfejemet, ami idő közben már csak pár centiméternyi távolságra került az ujjaitól. Nem is vettem észre, mikor csúszott ilyen közel hozzám. – Minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha belátnád, hogy megéri visszajönnöd.
- Új életet akarok kezdeni. Pontosabban már elkezdtem, csak épp a munka hiányzik belőle. Viszont hamarosan találok azt is, és… - nem hagyta, hogy befejezzem.
A laptopomért nyúlt, kifejtette az ujjaim közül és az asztalra tette azt. Testét szorosan hozzám préselte, miközben visszafordult felém. Ajkai csibészes mosolyra húzódtak, arca közeledett, én pedig behunytam a szemem. Tudtam, mi fog bekövetkezni, és hiába ellenkezett a józan eszem… a testem, a lelkem vágyott arra a csókra. Mindennél jobban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
