|
9. Agresszor
2010.08.29. 19:31
Tényleg húzós napom volt. Rengeteg elintéznivaló halmozódott fel. Ráadásul a hosszú repülőút alatt megfogant bennem egy ötlet. Bővítés. Kitaláltam, hogy átalakítom az üzletet és ahhoz bizony hely kell. Ez ügyben a könyvelőmmel kellett tárgyalnom, ami nem egyszerű. Időpontot egyeztetni és eljutni hozzá.
- Bocs. – siettem előrefoglalt asztalunkhoz fél órás késéssel.
- Azt hittem nem is jössz. – duzzogott Lina.
- Csak bekapok valamit, és már rohanok is tovább.
- Na mi történt?
- Rengeteg dolgom van. De hallom este találkozunk.
- Igen.
- Egy hawaii csirkesalátát kérek és egy pohár ásványvizet. – rendeltem meg az odalépő pincértől az ebédem. – Na és mi volt tegnap, amit nem mondhattál el a telefonban? – fordultam vissza barátnőmhöz.
- Semmi. Gustav mérges volt, amiért szerinte annyira Georgra vetettem magam, mikor megláttam. Aztán Georg felhívott délután, hogy Tom megkérte, lépjen le egy pár órára tőletek, és nincs-e kedvünk valamit csinálni. Én meg egyből felajánlottam, hogy jöjjön át hozzánk. Elfelejtettem ugyanis, hogy Gussal mozit terveztünk.
- Megsértődött?
- Eléggé. De szerencsére örül annak, hogy Georg végre itthon van.
- Köszönöm. – mosolyogtam hálásan a pincér fiúra, mikor letette elém a poharam.
- Na és szerinted milyen? Hallom volt bent nálad tegnap délelőtt.
- Igen. Együtt ebédeltünk. Jó fej.
- Ennyi?
- Már mondtam, hogy jól néz ki. De semmi extra. Hol van már az ebédem?
- Még csak most rendelted. Baj van?
- Nincs. Ideges vagyok, egyáltalán nem érdekel most a Georg téma. Nem is értem miért beszélünk róla.
- Miért vagy ideges?
- Megyek a könyvelőhöz és fejben egész nap kalkulálok.
- Mit tervezel?
- Nem akarom elmondani. Félek, hogy elszólom.
- Hát jó. Akármi az, én drukkolok. És tudod, ha kell, én bármikor adok bármennyit.
- Mikor kértem én valaha kölcsön? Nem köszi. Megoldom.
- Na jó, de ne idegeskedj.
- Próbálok.
Ügyesen elterelte a figyelmem, míg megebédeltünk. Egy reklámról beszélt, amit épp tervez. Rengeteget nevettem az ötletein.
Ahogy belapátoltam a salátámat, mennem kellett. Ha elkések, nem tudom, mikor jutok el oda legközelebb.
Amint bepattantam a kocsimba és elindultam, Tom csörgött a telefonomon. Kihangosítottam.
- Szia.
- Szia, merre jársz?
- Megyek a könyvelőhöz.
- Minek?
- Dolgom van.
- Na jó. Azt mondtad, hívsz.
- Valahogy nem volt egy szabad percem ma még, ne haragudj.
- Mikor érsz haza? A többiek hatra jönnek és még be kéne vásárolni.
- Esélytelen. Kettőre megyek a könyvelőhöz, aztán ötkor dolgom van az üzletben, és még el kell vinnem pár papírt a város másik végére.
- Fasza.
- Ez van, nem tudom máshogy szervezni.
- Az kizárt, hogy én elmegyek egyedül bevásárolni.
- Még jó hogy van egy lótifuti barátnőd.
- Ezt hogy érted?
- Két időpont között elmegyek, bevásárolok és hazadobom. Csak mond, mit akartok enni.
- Citromos csirkét, tzatzikit és krumplipürét.
- Én csak bevásárolok, a többi a te dolgod édes.
- Rendben. De azért siess haza.
- Nem rajtam múlik. Na jó ezt meg kell előznöm. – idegeskedtem az előttem tötymörgő Opel miatt.
- Imádom ahogy vezetsz. Kis agresszor.
- Külső sáv vagy nyomd a gázt, te idióta! – kiabáltam át, mikor elhajtottam végre mellette.
- Nyugi. – szólt Tom újra a telefonba nevetve.
- De az anyjáért megy a belsőben a szar egy pont nullás opeljével?
- Na jó. Alázd őket baba, mennem kell.
- Jól van. Este látlak.
- Alig várom.
- Szeretsz.
- Te is. – köszöntünk ily módon és már le is tettük.
Fél négykor végeztem, így bőven volt időm elmenni bevásárolni. Csirke, citrom, grillfűszer, olaj, uborka, tejföl és még egy rakás hozzávaló. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá, de mivel már megígértem, gyorsan mindent bedobáltam a kosárba, ami a kezem ügyébe került. Negyed öt előtt már parkoltam a ház előtt. Kivettem a zacskókat a kocsiból és már nyílt is a bejárati ajtó.
- Szia. Add ide. – jött ki Georg és elvette tőlem az összeset.
- Szia. Köszi.
Egyáltalán nem számítottam most társaságra. Még nem szoktam meg, hogy van egy lakótársunk, aki szinte egész nap itthon van. Azt terveztem, hogy iszom egy kávét és pár percet relaxálok a kanapén, hogy kicsit lenyugodjak.
- Kérsz kávét? – kérdezetem őt is meg udvariasan.
- Nem köszi.
- Nekem muszáj innom. Basszus. – kutattam a táskámban telefonom idegesítő csörgése után. – Igen? – vettem is fel. --- Igen én. --- Nem, erre most nem érek rá. --- Máskor sem fogok. --- Köszi. – tettem is le. – Hülye telemarketingesek. Kellett még az idegállapotomnak.
- Baj van? – érdeklődött visszafogottan és leült mellém az asztalhoz.
- Akad. De ne haragudj, nem akarok beszélni róla.
- Semmi gond. Megértem. Nem is ismersz még.
- Jaj nem azért. Egyszerűen csak ha beszélek róla kattog az agyam és besokallok.
- Ez úgy hangzik, mintha nagy fába vágtad volna a fejszédet.
- Most úgy tűnik túl nagyba. De nem vagyok az a típus, aki feladja.
- Tud neked valaki segíteni?
- Nem. Pénzügyben senkitől nem fogadok el segítséget. Utálok tartozni, még a saját apámnak is.
- Tom?
- Kizárt dolog. Ő lenne az utolsó, akit beavatnám ebbe. Szívesen adna és talán nem is kérné vissza, de én abba nem egyeznék bele. Ha meg papírt írnánk róla, onnantól ideges lennék állandóan, hogy fogom visszaadni. Á mindegy, tényleg hagyjuk is.
- Rendben. Nem feszegetem a témát.
- Köszi. És bocs.
- Bocs?
- Ingerült vagyok és ilyenkor néha nagyon idegesítő is. De ilyenkor általában kidühöngöm magam, aztán rájövök, hogy túlreagáltam és mindenre van megoldás. Most is valószínűleg ez lesz, csak szar, ha nem tudok első fellángolásra megtenni bármit, amit akarok.
- Majd másodikra sikerül. Hidd el én tudom, milyen érzés várni.
- Remélem hamar megtalálod a célod. Néha megőrülök egy ilyen zsúfolt naptól, de ha nincs dolgom, akkor az őrjít meg.
- Egyébként hagy kérdezzek valami.
- Bármit.
- Hogy működik nálatok ez a háztartás dolog?
- Miért?
- Csak mert itt ülök egész nap és ez nem fair veletek szemben.
- Holnap reggel jön két lány, ők fognak takarítani, azzal ne legyen gondod. Csak rakd ki a szennyesed. A főzést általában felváltva intézzük, de elég sűrűn rendelünk is. Vásárolni akkor megyünk, ha ráérünk. Általában együtt, mert Tom utálja egyedül intézni.
- Ő semmit nem szeret egyedül csinálni.
- De hülye vagyok, neked akarom bemutatni Tomot.
- Semmit nem változott.
- Hát nem. Na már megint ki az? – nyúltam a telefonomért. --- Tessék, Viktoria Hoffer. --- Persze, persze. Csak közbe jött valami, de már úton vagyok. --- Tíz perc maximum. --- Köszönöm, viszhall. – tettem le. – Basszus! Öt óra. Elbeszélgettem az időt.
- Még mész dolgozni?
- Ennek a napnak sosem lesz vége. Rohanok. Megtennéd, hogy…
- Elpakolok persze. – mosolygott előzékenyen.
Meglepett, hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Szia. – köszöntem hát el gyorsan és már mentem is ki az ajtón.
Ahogy elértem a kocsimhoz, rájöttem, hogy a táskám benthagytam. Visszaindultam érte, mikor nyílt az ajtó és Georg jött felém a táskámmal a kezében.
- Hálás köszönet.
- Nagyon szívesen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
