Nem vagy boldog. Elárul szemed halványuló csillogása. Amíg mindenki lát, ajkaid kényszeredett mosolyra húzódnak. De ha elmúlik a varázs, ha magadra maradsz, már a megjátszott boldogság sem csal görbe vonalat az arcodra. Forró, sós könnyek buggyannak elő, végigszántva puha bőrödön. Azt suttogod: „Ne nézz el mellettem. Láss belém.”
Lássam meg, ki vagy valójában. Ezt akarod? - kérdezem, de te nem válaszolsz. Torkodat belülről savként mardossa a kétség, szíved ütemes dobogása lassulni kezd. Ülsz a földön, fejed a falnak támaszkodva. Lehunyt szemeidből is ugyan úgy törnek előre a keserű könnycseppek. Gyere közelebb, közelebb... - fohászkodó hangod a fülembe cseng, bár alig hallom már.
Ott állok melletted, mégis mintha fényévekre lennél tőlem. Hiába nyúlok utánad, hiába kapsz a kezem után... nem érhetjük el egymást. Te már túl messze vagy. Nem láthatok beléd, hogy megtudjam ki vagy... ki voltál. Fejed lassan rábukik térdeidre, kezeid hanyagul csúsznak törékeny tested mellé.
Elkéstem. Senki másnak nem adtál esélyt, csak nekem. De én féltem. Féltem az igazi arcodba nézni, látni ki vagy, amikor a fények kihunynak. Amikor csak te vagy, magad.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
