Ültem a tóparton, kavicsokat dobáltam a vízbe, s közben azon gondolkodtam, miért vagyok. Miért létezem?
Akármilyen erősen koncentráltam, kutattam az emlékeim között; nem találtam semmi érdemleges, vagy hasznos dolgot, amit tehettem. Semmit. Több mint 17 évig éltem csak úgy, egyik napról a másikra. Sosem voltak hosszú távú terveim, hol a múltban vesztem el, hol pedig csak a pillanatnak éltem. De ez így már nem jó.
„Találj magadnak egy célt, valamit, amiért érdemes élned.” – tanácsolta anyám, én pedig nagyot sóhajtottam.
Rengeteg önelemzést, tesztet töltöttem ki, horoszkópokat olvastam: csakhogy rátaláljak a feladatomra. Ami talán pozitívum lehet, hogy tudom: segítenem kell másokon. Hogy miért? Mert sokan élnek körülöttem, és tőlem távolabb is, akiknek nap, mint nap segítségre van szükségük. Nem véletlenül fordulnak hozzám a barátaim, ismerőseim sem. Én vagyok az, akinek segítséget kell nyújtania.
Hogy milyen formában? Ezt még nem tudom. Talán azzal, hogy ott vagyok mindenhol, és minden helyzetben nyújtom a kezemet a bajba jutottaknak. Talán azzal, hogy kihasználom az adottságaimat.
Egy kedves barátom szerint tehetséges vagyok, és élnem kell ezzel a lehetőséggel. Jól írok, tudok énekelni, szeretem a zenét és remek a nyelvérzékem. Biztosan lehet ezekkel is kezdeni valamit. Például válhatna belőlem író, vagy filozófus, aki mindenféle témát boncolgat, a maga tapasztalatai és tudása szerint. Vagy kitűnően fel tudom magam bosszantani a politikán, és hányszor mondogatom, hogy: ha politikus lennék, végre rendet tennék az országban!
De mindeközben arra is kell gondolnom, hogy a világ, amelyben élek, rendkívül anyagias. Már-már felháborít az a tény, hogy mindenért egyre drágábban lehet csak hozzájutni. Éppen emiatt nem feltétlenül lehetek az, aki szeretnék. Olyan munkát kell választanom, amiért jól megfizetnek, vagy legalábbis meg tudok belőle élni.
Családot nemigen tervezek, pedig kisebb koromban eléggé család-centrikus voltam. És imádtam esküvőket tervezni. Főleg a sajátomat... folyton vendéglistát írtam, ültetési rendet készítettem, menyasszonyi ruhák után kutattam.
Aztán kezdtem felnőni, vagyis inkább elveszteni az érdeklődésemet. Kibotorkáltam a „rózsaszín felhőből”, és egy kis időre megláttam a valóságot. Ami valójában nem szörnyű, csak... valódi. Itt küszködni kell, szenvedni, megalázva lenni, sírni.
De ha ezeken túljutsz, akkor boldog vagy. Igaz nem sokat, mert a való világ körforgása nem szűnik meg létezni - de igen. Egy kicsit mindig boldog lehetsz. Nem tudom honnan, de megmaradt a fejemben egy szerintem fontos mondat: „Az Élet csak olyan problémákat állít elénk, amelyeket képesek vagyunk megoldani.” És én szentül hiszek ebben, bárki bármit is mondjon.
Az életben tényleg minden gondot és problémát meg lehet (és meg is kell) oldani, hiszen ezek a fejlődésünkért vannak, a javunkat szolgálják. Néha nem látjuk az értelmét egy-egy keserves időszaknak, de annál jobban érezzük magunkat, amikor végre kilábaltunk belőle.
Nekem ilyen „keserves” időszak volt ez a 17 év, ameddig nem voltak céljaim, csak léteztem. Mint amikor egy porszem lebeg a levegőben, és nem fújja el a szél, de még csak le sem hullik a földre. Csak úgy ott van, nem mozdul, mert nem tudja, merre kell...
Úgy gondolom, ezentúl jobban odafigyelek majd a jelekre, amik útba igazíthatnak és kérem Istent, támogasson engem abban, hogy rátaláljak életem céljára, valódi értelmére.
Legyek hasznos a társadalom, a többi ember számára, hogy tudjam: nem éltem hiába. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
NAVIGÁCIÓ
